Kritikák Kovács Tibor festőművészről

Papp Mina művészettörténész:
Színek és gesztusok

Éppen most, egy pillanat elrepül az Időből.
Megfogni az igazságot egy képen, csak akkor tudom, ha megszabadítom a gondolataimat, ha azonosulok a pillanattal, és ha elfelejtek mindent, amit előttem láttak.
Bennünk áradnak érzések, melyeket megtestesítünk egy szempár csillogásában, egy ajak életteli mozzanatában, egy kéz gyönyörű vonalaiban, fényekben, színekben, gesztusokban. Vajon ez a látható valóság absztrakciója, amely bennünk él?
Kovács Tibor vallomása: A festő a benne születő és általa tárgyiasuló világát festi meg. Számomra a geometriai formákká meztelenített figurák, gesztusokban megnyilvánuló expressziója jelenik meg a vásznakon.
Minden gesztus egy érzelem projekciója. Minden gesztus új érzelmeket ébreszthet fel, melyek redukált alakok geometrikus kifejezésében ölt testet Kovács Tibor művészetében.
Egy érzés belép a szívünkbe és gesztusnyomokat hagy benne. A benyomások haladnak a gesztusok léptékeivel és nyomasztják a lelkünket.
Kovács Tibor kéz és ecsetnyomatokkal építi fel a sok érzelmi rétegből kristalizálódott művészi világát, stilizált, szigorú, szimbolikus és misztikus kompozícióit, bevezet minket tudatalatti, álombéli, mélyen átélt expresszióiba, ahol a fény uralkodik, a színek mesélnek, a formák színpadiasan, szenvedélyesen rögzített testtartásban, patetikusan szerepelnek. Hisz ez az a pillanat, amely lelkében él, és amely azonossá válik a művész, miközben egy átélt valóság igazságának a születését teremti meg egy műalkotásban.
Talán úgy születik meg egy mű, úgy jön létre egy kép, egy vers, ahogyan a szerelem: mindig máshogyan, de a felvillant szikra megmentésére, s melegítő, égető lángja életre keltésének megnyilvánulására. Szerelem a fény iránt, amely vonz, vakít és taszít.
Ezek a végtelen és végzetes érzések, szenvedélyesen összefonódnak Kovács Tibor festőművész alkotásaiban.

Kálmán Imre lelkész győri megnyitóbeszéde:

1999.október 15-én nyitották meg Kovács Tibor festőművész, tanár kiállítását a győr-ménfőcsanaki Bezerédj kastély kápolnájában. A festői szépségű parkban álló kápolna, több neves festő, szobrász alkotásainak adott otthont. A tárlatot, melyen 14 alkotás szerepel, Kálmán Imre püspöki biztos, lelkész ajánlotta a közönség figyelmébe. Gondolatok a megnyitóbeszédből:

A kiállítás helyszíne önmagában érdekes, hiszen kiemelt térben vagyunk, Istennek szentelt térben, ami szentélyként működött, és nem szűnt meg szentélyként működni, miután kiállító teremmé lett. Hiszen helyt ad olyan alkotásoknak, amelyek az embert magasabb régiókba emeli, bátran mondhatjuk, Istenhez emeli. A mai napon egyházunk Szent Teréz ünnepét üli, akit a munka és nevetés szentjének neveznek. Talán ezért találó, hogy ma van a kiállítás megnyitója, hiszen munkát látunk itt, a falakon, a képeken. Foltok és folthalmazok, aminek kisugárzó ereje magával ragadja a belépő embert. A nevetés, a vidámság jelen van a képeken, hiszen jókedvre derít ez a mégoly világos színvilág.
A halál fája és az élet fája - a Golgota - ami színben megegyezik, ugyanannak tűnik, ugyanakkor azonban nagy-nagy ellentét feszül a kettő között.
Nem véletlen az elrendezés, hiszen egy tengelyt sikerült felállítani, ami életünknek a feszültségeiről, ellentéteiről ad képet, eligazítást. Amikor először szembesültem a képekkel, azon gondolkodtam, hogy mit üzen nekünk a művész.
Nagyon aggódtam, mert nem tartottam magam méltónak arra, hogy az üzenetet lefordítsam. Hatalom és erőtlenség egyszerre nyilvánul meg ezekben a képekben, mint a művészetben általában. Erőtlenség azért, mert a festészet halk szavú, ugyanakkor hatalom, mert önmagával ragad minden alkotás. Ha szembenézünk vele, mindjárt más régiókba emelkedünk.
Megkérdezhetnénk, hogy mi ez a merész vállalkozás, ami elrejti az arcot előlünk? Hogyan lehet alakot, portrét konkrét vonások nélkül festeni? Merész vállalkozás, mert valós vonásokkal is kritizálja, mérlegre teszi a műveket az ember. A művész bátran vállalja ezeket az alkotásokat, ugyanakkor úgy érzi, hogy a mozdulat, a szín jobban kifejezi a mondanivalóját, mint egy-egy arc, alak konkrét megformálása. Megigéződünk a Napigéző című kép láttán annál is inkább, mivel világosként beragyog bennünket, melegség tölti el szívünket. Úgy érzem, hogy bármelyikünk állhatna ott a Napigéző helyében, bármelyikünk elcsodálkozhat, nemcsak a lenyugvó napon, hanem a világmindenségnek a csodáin is. Visszatükröződik az a csoda, ahogy a művész odafordult istenéhez, odafordult a természethez. Azt hiszem, hogy - mint szentélyben - az ember valamit vár, nem csak csodálkozni jött ide, hanem gazdagodva akar hazatérni. Önzőek vagyunk, azt hiszem lehetünk is.
A kiállítás megtekintésénél azt kérem a kedves közönségtől, hogy engedje, adja át önmagát a képek üzenetének, hagyja, hogy gazdagítsa egy gondolattal, egy magunkba nézéssel, egy szép élménnyel. Kérjük a művészt, hogy máshol, másokat is örvendeztessen meg ezekkel az elragadó alkotásokkal.

Szelényi Pál, művészeti író:

Kovács Tibor festményei nem ösztönös, önkifejező megnyilatkozások, nem is tájfestmények, hanem intellektuális képek. Témáik kifejezetten gondolatkísérletek, melyek mintegy optikai következményeikben vállnak kompozíciókká.
Ezért e felől is kell megközelíteni őket, azaz a címükben pontosan fogalmazott témák alapján. A jelenlegi alkotókorszak stílusa megfelel a célzott mondandónak, a filozofikusra érlelt tábláktól (Vanitatum Vanitas, Cogito ergo sum, Molto adagio) az emberi élet jeles eseményein át (Násztánc, A család, Extroverzió) egészen a már majdnem hagyományos témákhoz (Golgota, Portré, Dáma, Merengő), vagy éppen a zsánerhez (Lány kékben, Kalapos lány, Tánc, Öröm).
Ami azonban a legfontosabb az a tematikus indítéktól a végső megfogalmazásig megtett út. A művész kíméletlen önmagával abban, ahogy az egyes képek felületét megdolgozza, ahogy a kezdeti vastagabb, erőteljesebb tónust a pointilista oldáson át olyan végletekig finomítja, mint a kék színű Bánat című képen. A kezdetet e tekintetben a Dombok című alkotás képviseli. Képeinek technikai történése persze nem előre meghatározott, mert ő mindig a gondolat felől közelít, annak megfelelő kibontásáig, miután nem ösztönös, hanem a világismeretét közvetítő művész.
S ami még feltűnőbb, tárgyait hosszú távúan, szinte ciklikus következetességgel alakítja grafikusan is harmonikussá alakjait, már-már nyelvi jelekké. Különös, organikus formáinak szótárában ott vannak mindazok a legfontosabb szimbolikus szavak, melyek segítségével a néző könnyen tájékozódhat a jelképes formák jelenetei között, továbbalakítva, mintegy a formákat lényegre törően körüljáró vonalakat.
A képek összhatása azonban nem csak a jellegzetes vonalak játékától, hanem a képekhez választott színek kompozíciós szerepéből is következik, ezek együttese véglegesíti az egyes alkotást.
Így válik művészünk sikere is teljessé.

Prof. Dr.Losonci Miklós művészettörténész gondolatai:

Egy magas hegyre nagyon sok ösvény vezet fel. A képzőművészetben is sok ilyen ösvény van, amelyre a művész léphet. De az alkotónak nem csak az a feladata, hogy valamelyik kiválasztott útra lépjen, hanem az is, hogy az általa kijelölt, legjobbnak vélt, saját ösvényén haladjon fel. Ez a legnehezebb, legtisztább szándék, és ez az egyetlen lehetőség.
Amikor körbenézünk a mai képzőművészet világteljesítményen, akkor örülni kell annak, hogy sok különböző elképzelés, irányzat létezik. De ebben a sokféleségben azok a győztes festők és szobrászok, akik ebből a számtalan lehetőségből önmaguk útját választják. Kovács Tibor kiválasztotta és megtalálta önmaga útját. Azt az utat, amelyet a továbbiakban is járnia kell, hogy egyre erőteljesebben, magabiztosabban jusson el saját lehetőségeinek magaslatára
Platón, a nagy görög filozófus szerint kétféle valóság van. Az egyik a felszín valósága, az érzéki valóság; a másik, pedig az ideák tartománya, a lélek belső színtere. Ha ezen platóni eszmék nyomán vizsgáljuk Kovács Tibor művészetét, akkor azt kell lássuk, hogy ő ezt a belső valóságot, az ideák világát pásztázza és hozza felszínre. Mert a külső élet anatómiája más, mások a rajzi törvényei, de van egy belső valóság, az ideák világának belső valósága, melynek lenyomatai tetten érhetők a művész alkotásaiban. Formái, alakjai, színeinek kellemes hőmérséklete, szubjektív anatómiája egy belső titokzatos rendet eredményez. A platóni ideák nyomán a kor pulzusát, érverését is figyeli. Ez a század tele van iszonyattal, zaklatottsággal, erőszakkal. A festő nagyon helyesen nem ezt a világot akarja megragadni, hanem művészetével éppen tompítani, gyógyítani igyekszik azt. A művész már nem teheti meg, hogy goyai mélységekbe röppenjen, hanem éppen ellenkezőleg, alkotásaival szelídítenie kell ezt a világot Az élet drámái tele vannak a személyes lét drámáival, az országos lét drámáival, a világ lét drámáival. Kovács Tibor nem a drámát festi, hanem harmóniával ötvözve színekkel, a formák lágyságával, görbítésével, hajlításával csöndesíti ezt a drámát. Így akaratlanul is, olyan egyetemes küldetést vállal és teljesít, amelyben a kor fájdalmait a maga művészetével gyógyítja, és a reményt növeli. Ez az út mindenképpen gyümölcsöző és üdvözlendő, azon túl is, hogy biztosítja a művész festői kibontakozását, és minket nézőket pedig bevezet egy harmonikus, szép világba